A fókuszolást kellő gyakorlás után végezhetjük egyedül is, azonban jelentős többlettel szolgál, amikor egy társunkkal végezzük. A fókusz partnerség az emberi kapcsolat egy speciális formája, ugyanis nem barátság, nem családias kötelék, hanem valami egészen más. Ebben a viszonyrendszerben figyelmet, feltétel nélküli elfogadást, hiteles jelenlétet kaphatunk, és adhatunk partnerünknek, amely légkörben teret kaphat bármelyik fél folyamatának kiteljesedése. Alábbi írásban Ann Weisner Cornell cikke alapján sorra veszek olyan alapvető szabályokat, amelyek betartása elengedhetetlen a harmonikus fókusz partnerkapcsolathoz.

1. Soha, de soha ne említsük a másik fókuszfolyamatának tartalmát! Még akkor sem, ha az ülés véget ért, hacsak a fókuszoló szóba nem hozza.

Ez az egyik legfontosabb szabály! Sok fókusz kapcsolat bomlott fel ilyen jellegű probléma miatt. Egy látszólag ártatlan, jószándékú megjegyzés felboríthatja a kapcsolat biztonságos voltát mindkét fél számára. Ráadásul annyira könnyű beleesni ebbe a csapdába! Nagyon letisztultnak és tudatosnak kell lennünk, mert a legkézenfekvőbbnek tűnő hozzászólásunkkal bármikor megszeghetjük ezt az alapszabályt. Ez azért van, mert sok ezerszer többet gyakoroltuk társas működésünket, reakcióinkat hétköznapi körülmények között, mint fókuszolás közben. És a szabály megszegése mennyire fájhat? A válasz: rendkívüli módon.

Vegyük például, hogy a társunk éppen a házastársával kapcsolatos érzéseire fókuszol. Az ülés közben lelkiismeretesen követjük az előírásokat, és csupán annyit teszünk, hogy tükrözzük a másik érzéseit, véleményét, anélkül, hogy a saját meggyőződésünket belekevernénk. De miután vége van az ülésnek, és még mindig ott ülünk a társunkkal, vagy épp a konyhában teázunk, azon kapjuk magunkat, hogy épp az imént említett házastárs jellemhibáit ecseteljük. Mi történik ilyenkor? Következő alkalommal, amikor a társunk erre a témára szeretne fókuszolni, elhajlik a folyamat, eltér az eredeti irányától. Mivel kifejeztük az elfogultságunkat, ezzel megsértettük a biztonságos tér kialakításának feltételét.

Még rosszabb a helyzet, amikor a véletlen megszólalásunk tartalmaz véleményt vagy kritikát a fókuszolóval kapcsolatban, például: „Soha nem mennék bele olyan dolgokba X-szel, mint amikbe te belemész.” Most már a hozzászólással kifejeztünk egyfajta ítéletet is a fókuszolóval kapcsolatban, amitől a tér még kevésbé lesz alkalmas fókuszolásra.

És a helyzet tovább fokozható: a leges-legrosszabb, ha bármilyen tanácsot adunk. Amennyiben tanácsot adunk annak ellenére, hogy azt nem kérték tőlünk, azzal egyszerre fejezünk ki ítéletet és bizalmatlanságot a másikkal szemben. Gondoljuk csak el! Amikor azt mondjuk, hogy „Miért nem próbálsz meg…” vagy „Gondoltál már arra…” vagy „Én a helyedben azt csinálnám…” akkor valójában azt közvetítjük a másik felé, hogy képtelennek tartjuk arra, hogy a problémáját egyedül, a mi hozzájárulásunk nélkül megfelelően kezelje. Valójában így gondoljuk? Talán fókuszolhatnánk rá egyet valakivel!

Más helyzet, ha tanácsot kérnek tőlünk. „Mit gondolsz?” vagy „Te mit tennél” – az ilyen kérdések nyílt felhívások arra, hogy elmondjuk a saját véleményünket. Azt hiszem, hogy a legtöbb ember számára az okoz gondot (és most nem csak a fókusz partnerkapcsolatokról beszélek), hogy valamely probléma kijelentését úgy értelmezik, mintha a tanácsukra szorulna partnerük.

Y a csuklófájdalmáról beszélt fókuszolás közben, mire a kísérője Z, az ülés után elkezdte faggatni, hogy „Voltál már csontkovácsnál? Meg tudom adni neked egy nagyon jó szakember telefonszámát!”. Semmi kétség, hogy Z a legjobb szándékától vezérelve szólt. Azonban a bizalom és biztonság elvesztése sokkal nagyobb veszteség, mint amennyi nyereség származhat a tanácsból. Y-nak sok olyan ismerőse van, aki szívesen ad neki tanácsot, de kevés olyan, aki fókuszolna vele.

Mindegy, hogy hogyan ismerted meg a fókuszpartnered lehet, hogy egy barátoddal kezdted, vagy valakivel, akit egy workshopon ismertél meg, előbb utóbb ez a kapcsolat olyan lesz, mint egy barátság.

Jó, ha fel tudod ismerni magadban a konfliktusra való hajlamot, azt a részedet, ami egy megszokott barátságra vágyik, és azt a részed, ami egy biztonságos fókusz kapcsolatra. A barátok elmondják a véleményüket, tanácsot adnak (igaz néha többször mint kellene) és elmesélik azokat a történeteket, amiket hasonlónak gondolnak a másik helyzetéhez. Meg kell kérdezned magadtól, hogy megéri-e kockáztatni a fókusz partnerséget ezért a baráti viszonyért. Én azt mondanám, hogy nem! Fókuszolás során ne kockáztass! Nehéz igazán jó fókusz partnert találni!

„Mégis mit tegyek akkor, amikor a partnerem említi a folyamatom tartalmát és ez engem kényelmetlenül érint?”

Reagálhatsz a partnered viselkedésére azonnal, amint kimondja a zavaró tartalmakat: „úgy érzem, hogy a folyamatomról szeretnél beszélni, és tudom, hogy ezzel jót akarsz, de én inkább szeretném őrizni a folyamatot, mintsem beszélni róla.

Sokkal cselesebb szituáció, ha csak később tudatosodik, hogy zavart a partnerünk megnyilvánulása. Rátekinthetsz fókuszosan, hogy van-e valami, ami a figyelmedet kéri a partnerrel kapcsolatos biztonságérzés nyomán. Milyen érzés lakik benned, azzal kapcsolatban, ami történt? Másfelől egyszerűen megoldhatod a problémát azzal, ha odafigyelsz következő alkalommal és azonnal adsz visszajelzést.

Amennyiben fel kell emlegetned a korábbi alkalmat, mondhatod, hogy „Emlékszel, amikor múltkor beszélgettünk a folyamatom után és azt mondtad, hogy a helyemben te nem csinálnál ilyet? Nos, később rájöttem, hogy ezzel te a folyamatom tartalmára utaltál, ezért azt szeretném kérni, hogy a jövőben ne hozzuk szóba a másik folyamatát, hacsak a fókuszoló nem kéri. Elfogadható ez a kérésem számodra?” Két kulcsfontosságú tényező hangzott el az imént a visszajelzés adással kapcsolatban! Egyfelől fontos, hogy amennyire csak tudjuk, szó szerint idézzük az, amit a másik korábban mondott, ahelyett, hogy csak annyit mondanánk: „emlékszel, amikor múltkor beszéltünk a folyamatomról, és te kritizáltál?” A másik fontos tényező, hogy mindig tartsuk észben, hogy a fókusz partnerünk segítő szándékkal mondta, amit mondott és ez a visszajelzés sem az ő viselkedésének bírálatáról szól, csupán arról, hogy közöljük vele, amit a jövőben máshogy képzelünk el.

Mi van akkor, ha a kísérő érzelmileg bevonódik a fókuszoló tartalmaitól?

Első válasz: Szuper! Micsoda fantasztikus lehetőség!

Második válasz: Mint kísérő, te felelős vagy a saját érzéseidért és reakcióidért az ülés alatt. Hús-vér ember vagy, aki hajlamos arra, hogy a fókuszoló folyamata megérintsen. De ezek az érzések a tieid! Azt tanácsolom, hogy csak annyit mondj ezeknek az érzéseknek, miközben a fókuszolót hallgatod: „ Helló, tudomásul veszem a jelenléteteket”. Ennyi elég lehet. Semmi szükség arra, hogy kifejezd őket. Sőt, jobb, ha még az ülés után sem osztod meg a fókuszolóval. Valószínű, hogy befolyásolnák a partnered folyamatát.

Majd amikor te jössz a fókuszolással, megnézheted a témát, ami megérintett a partnered folyamatában. Amennyiben a sajátodként tudsz dolgozni ezekkel az érzésekkel és nem úgy mint a partnered érzéseivel, úgy minden rendben. Ha nem vagy ebben biztos, akkor alaposan átbeszélheted a témát a kísérőddel, megkérdezheted, hogy nem sérted-e meg az ő személyes terét. Az így megvalósuló kölcsönösen inspirált munka mindkét fél számára rendkívül hasznos.

A bevonódás legveszélyesebb változata, amikor a kísérő észre sem veszi azt, hogy a fókuszoló folyamata hatással van rá, és ahelyett, hogy felelősséget tudna vállalni a reakcióiért, ez a hatás kritika, ítéletalkotás, tanács vagy védelmező viselkedés formájában jelenik meg. Ezek az érzések abból is fakadhatnak, hogy valamilyen oknál fogva nehezünkre esik szimplán együtt lenni a fókuszoló folyamatával. Figyeljünk a bennünk keletkező vágyakra, amelyek a másik problémájának megoldását, segítését vagy menekítését szorgalmazzák. Ezek az érzések fontos jelzései lehetnek annak, hogy van bennünk valami, amire érdemes rátekintenünk.

2. Emlékezz rá, hogy ez a Fókuszoló ülése, amelyben kísérőként nem a te felelősséged, hogy valami jó történjen a partnereddel! Még az sem, hogy egyáltalán fókuszol-e vagy sem.

Ez elég gyakran megtörténik: befejeztük az első fókuszolás csoportot, és az emberek elkezdenek gyakorolni együtt. Ilyenkor rendszeresen kapok telefonhívásokat, hogy „nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a partnerem valóban fókuszol. Mit tehetnék ezzel?”

Az én válaszom: SEMMIT. Nincs semmi amit egy ilyen helyzettel tenni lehet, vagy kellene! A fókuszolás a fókuszoló felelőssége. Te csak azért vagy ott, hogy meghallgasd és jelen legyél. Ez minden!

Elegem lett a telefonhívásokból, szóval okosan kitaláltam, hogy ezt is ajánlott megtanítani a kurzuson az embereknek. A felelősség a következő képen oszlik meg a fókuszoló partnerek között: amikor valaki fókuszol, az az ő ülése, az ő ideje. Amennyiben ezt az időt arra szeretné használni, hogy beszéljen, ahelyett hogy az átélt érzetét keresné bárminek, ez az ő döntése. Ha célokat akar keresni, vagy meditálni szeretne, esetleg agyalni valamin, akkor is az ő ügye. A kísérőnek annyi a dolga, hogy megkérdezze, hogyan szeretné, hogy ott legyen vele. Nem kell aggódnod a szerepeden!

“Unatkozom amikor a partnerem elkezd hosszú történeteket mesélni emberekről. Ilyenkor várok, hogy jöjjön egy átélt érzete.”

Kicsit paradox a következő helyzet: egyfelől azt tanítjuk, hogy fókuszolás az, ami igazi változást hoz – azzal, ha érdeklődő figyelemmel időzünk az átélt érzetnél. Másfelől fontos, hogy a fókuszoló rendelkezik az idejével, bármit is kezdjen vele. Hogyan oldható fel ez az ellentét? Mi van abban a helyzetben, ha azt mondjuk, hogy az is, ami a fókuszon kívül történik része egy teljesebb, kiterjedtebb folyamatnak? Ha azt mondanám, hogy a látszólag tartalmatlan locsogásnak is van jelentősége a fókuszoló szempontjából, akkor is unatkozva hallgatnád? Vagy inkább hátradőlnél és figyelmesen érdeklődéssel hallgatnád, és várnál, hogy mivé bomlik ki ez a folyamat?

Egyetlen legitim útja van annak, hogy befolyásoljuk a partnerünk fókuszolását, mégpedig az, ha mi nagyszerűen fókuszolunk. Amennyiben a partnered nincs megelégedve azzal amit csinál, azonban látja rajtad, hogy te mennyit nyersz a fókuszolásból, úgy változni fog! A maga idejében, a maga módján.

3. Egyenlően osszátok be az időtöket.

Volt egy számomra nagyon fontos és kellemes fókusz kapcsolatom, ami 14 évig tartott. Ezen időszak első 11 évében, minden alkalommal úgy érkeztem meg a partnerem házához, hogy biztos voltam benne, semmi nem fog történni az aznapi ülésünkön. Hétről hétre ezzel az érzéssel láttam neki a folyamatomnak annak ellenére, hogy kivétel nélkül minden alkalommal volt, ami feljött és megkönnyebbülést hozott a fókuszolás során. (Mindamellett, hogy a fókuszfolyamatban megbízhatsz, nem mindig érdemes megbízni a folyamat előtti gondolatokban).

Amennyiben nem hoztunk volna egy olyan szabályt a partneremmel, hogy egyenlően osztjuk be az időnket, valószínűleg gyakran adódott volna olyan alkalom, amikor lemondtam volna a saját időmről előzetes érzéseim miatt. És ez aláásta volna ezt a nagyszerű kapcsolatot, ráadásul elmulasztottam volna az a sok-sok fókuszos élményt.

Az emberek különbözőek. Vannak olyanok, akikben egyfolytában történnek a dolgok – őket hívjuk folyamat közeli embereknek. Ugyanakkor vannak olyanok (mint én), akik azt gondolják, hogy semmi nem fog érkezni – őket hívjuk folyamattól távolinak. Mindkét típus ugyanúgy tudja használni a fókuszt, és rendkívül tanulságos, ha együtt csinálják. Azonban a folyamattól távoli fókuszolónak nem szabad feladnia az idejét abban a hitben, hogy úgyse fog történni semmi, és a folyamat közeli társának nagyobb szüksége van rá! Mindenkinek egyformán szüksége lehet a fókuszolásra.

Ügyeljünk az egyenlőségre, amely megnyilvánulhat időben és lehetőségben egyaránt. Például, ha két ember abban állapodik meg, hogy addig tartanak a folyamatok, ameddig szeretnék, akkor ez egyenlő, még akkor is, ha az egyik folyamat 20, a másik 40 percig tart. Ami fontos, hogy ne alakuljanak ki a kapcsolatban eltérő erőviszonyok. Az, ha átadod a sorodat a másiknak, nem egy bizalmas lépés. Megkérdőjelezi a bizalmadat a másik, és a saját folyamatod irányába.

Másfelől, a folyamat közeli fókuszolóknak is oda kell figyelniük a folyamatukra, nehogy elnyomják társuk szabad terét túláradó érzéseikkel. Amennyiben a folyamatunk nagyon elburjánzik, akkor érdemes kinézni egy pontot, ahol lekerekíthetjük, és ahonnan a következő ülésen folytathatjuk a munkát!

Természetesen nem vagyunk gépek, így előfordulhat, hogy átlépjük a megbeszélt időkereteket. Azonban ebben az esetben megkérdezhetjük partnerünket: „még szükségem lenne egy pár percre, lehetséges?” Sokkal jobb érzés a másiknak, ha engedélyt kérünk a “hosszabbításra”, mintha csak átlépnénk a megbeszélt határokat.
A közös munkának egyetlen kulcsa, hogy tiszteljük partnerünk és saját igényeinket!

Írta Ann Weisner Cornell cikke alapján Stoll Dániel

Forrás: http://www.focusing.org/partnership/partner_info/safety.html

Képek forrása:
http://nortonnn.deviantart.com/art/The-Partner-109887341
http://martinigoesdigital.deviantart.com/art/Advice-30645665
http://rebela-wanted.deviantart.com/art/Friendship-71641257
http://rooze.deviantart.com/art/holding-hands-69000759
http://stroul.deviantart.com/art/Boredom-21863813
http://muszka.deviantart.com/art/time-time-time-85094395